Közeledik március 15., számomra a legmagyarabb ünnep, mégis, hosszú-hosszú évek óta nem hordok ezen a napon kokárdát. A gyerekek mindig rácsodálkoznak a nemzeti színű szalagomra, s én mindig ugyanazzal magyarázom: magyar vagyok, nem tűzök ki olasz kokárdát. (Magunk közt szólva, tűt meg nem veszek a kezembe. Ifjabb koromban egyszer megpróbáltam kokárdát alkotni – oly könnyűnek tűnt: csak befűzöm a cérnát, öltögetek, összehúzom… – az eredmény siralmas lett. Azóta inkább olvasgatok varrás helyett, így marad a szalag.)
A hálón böngészgetve örömmel láttam, nem én vagyok az egyetlen, aki a magyar kokárda viselését szorgalmazná, így több oldalhoz is csatlakozva álljon itt egy kis kokárdatan.
A kokárda (szalagcsillag) kör alakú, fodros szélű, nemzetiszínű jelvény, melyet eredetileg kalapra vagy sapkára, a nők esetleg a hajukba tűztek. Franciaországból terjedt el a XVIII.-XIX. századi forradalmak idején egész Európában és Amerikában.
A kokárda hajtogatása
A színeket rendszerint a nemzeti zászlóról veszik, tulajdonképpen egy nemzeti színű szalagot meghajlítanak. Szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandók: a zászló fölső (függőleges csíkozásnál a bal oldali) része kerül a kokárda belsejébe, az alsó része pedig a külső szélére.
A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani.
Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése