2014. szeptember 15., hétfő

Ki a meséket szereti...



…rossz ember nem lehet – folytatnám, de témázó társaim ötleteléseit olvasva nem kis meglepetéssel láttam, hányan is nem szeretik a meséket, akiket egyébként tök jó embernek tartok. Sosem gondolkoztam el rajta, de mese nélkül el sem tudom képzelni az életet. Mindig is úgy hittem, ugyanolyan tartozéka az életnek, mint a víz vagy a levegő. Ez azért is furcsa, mert a szüleim nem meséltek. Egyetlen egy alkalom sem rémlik, hogy leültek volna az ágyam szélére mesét olvasni vagy mondani.
A nagymamám mesélt, amikor nála laktam. Igaz, csak kettőre emlékszem, és abból az egyik nem is mese, hanem kifejezetten unokabosszantás.
- Meséljek a zöld disznóról?
- Igen.
- Meséljek a zöld disznóról?
- Igen, igen.
- Meséljek a zöld…
Öt-hatéves lehettem, és akkor végtelen hosszúságúnak tűnő ideig volt képes kérdezni ezt az egy mondatot, és a végén már sírtam és ordítottam, hogy igeeeen! Hát nem érti???
Nem tudom, normális-e, hogy nem jöttem rá, hogy csak ugrat. Az biztos, hogy véresen komolyan vettem, amilyen komolyan egy kisgyerek venni tudja a világ dolgait.
Így felnőttfejjel visszaemlékezve a másikra, hm, ki tudja, mese volt-e. Az azóta eltelt majd’ ötven év alatt legfeljebb kétszer, ha eszembe jutott, de ha jobban belegondolok… inkább nem. Még ma sem lehetek biztos abban, hogy képes vagyok kezelni az általa gerjesztett érzelmeket.
Ilyen bevezető (emlékek) után csodálkozva kopogtatom a billentyűzetet: hogy a csudába szerettem, szerethettem meg egyáltalán a meséket?
Napközi. Ebéd, tanulás, játék. Ha jók voltunk, Sárika néni felolvasott. Az Ózból. Jók voltunk. :) Nem fejeztük be év végéig, kénytelen voltam könyvtárból kivenni, hogy megtudjam, mi a vége. Akkoriban még nem lehettem elszánt olvasó, mert emlékszem, hallgatva jobban tetszett, mint olvasva.
A „könyvtár” amúgy is izgalmas dolog volt. A suliban, lezárt folyosói szekrényekben könyvek garmadája. Szünetekben az orrunkat az üveghez nyomva kerestük, melyiket vigyük haza. Aztán feltört a kerület, mert könyvtárbusz járt ki hozzánk hetente kétszer, az még izgalmasabb volt. Mindig azt szoktam mondani, hogy szeretnék egyszer egy olyan házat, ahol külön könyvtárszoba van, olyan igazi, békebeli… de azt hiszem, könyvtárszoba híján egy szép Ikarusz-könyvtárral is beérném.
Első, igazán meghatározó élményt nyújtó mesekönyvem még most megvan. Az amúgy nem olvasó, könyveket se igen vevő szüleimtől kaptam, és igen nagy becsben tartom, bár ez nem látszik rajta… csak azért nem rojtos, mert akkoriban a könyvek, pláne a gyerekkönyvek rendesen össze voltak rakva. Az viszont meglátszik rajta, hogy agyonra olvastam.
Észak-amerikai, indián, néger, eszkimó, fehér, kanadai népmesék.
Állatmesék, tündérmesék, hősökről, istenekről…
Rövidek, majd egyre hosszabbak, pergők, izgalmasak, képzeletet szárnyalásra bírók.
Imádtam.
Jó tanáraim voltak, szerettem a kötelezőket is, de az biztos, hogy az olvasás- és meseszeretetemet Sárika néni a napköziben, és A mesemondó szikla (leginkább otthon) alapozta meg.
Az első nagy szégyenem is mesekönyvhöz kapcsolódik. Harmadikos voltam, amikor életemben először (és utoljára) elhagytam egy könyvtári könyvet: A háromágú tölgyfa tündérét. Nem nagy dolog, mondhatjátok, bárkivel előfordulhat, pláne kilencévesen, de nekem komoly lecke volt, és a leckéhez kapcsolódó mardosó szégyen és lelkiismeret-furdalás évtizedekre kihatott az életemben. Ennek kapcsán el is gondolkodtam azon a blogbejegyzésen, amelyet egy-két napja tett fel egy ismerősöm a facéra. A cikk írója norvég ovikat látogatott, s egy idő után vadászni kezdett „rossz” gyerekek után, mert egyébként egyet sem talált. A könyv elhagyásának emléke és a blogbejegyzés hatására sajdult belém, hogy mennyit ártunk a gyermekeinknek pusztán a neveléssel…
No de nem nevelés a téma, hanem a mesék.
Gyanítom, mindenféle okosságot is illene írnom, olyanokat, hogy kellenek-e mesék, s ha igen, miért fontosak, milyen hatásaik vannak, stb. Ezt azonban meghagynám a nálam rátermettebbeknek, akik egyébként is ezzel foglalkoznak. Érveljenek csak ők, ez a dolguk. A magam részéről csak két apró (remélhetőleg nem kiseposszá fajuló) megjegyzéssel járulnék hozzá.
Az első a véleményem.
Hiszem és vallom, hogy mesére szükség van. Egyszerűen hozzátartozik a gyermek (felnőtt?) tanulási folyamatához. Lehet vitatkozni rajta, hogy emlékszik-e rá az ember vagy sem, fel tud sorolni az életében olyan eseményeket, amelyeket valamelyik meséből tanultakkal oldott fel… nem ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy még senki sem zavartak le a buszról azért, mert nem tudta felsorolni a bécsi béke pontjait, nem szavalta el ihletetten a Szeptember végént, nem volt képes felidézni az áramerősség kiszámításának a képletét, és hosszan folytathatnám a bemagolt ismeretek sorát, amelyet agyunk jótékonyan tartalékpályára tesz, mert a mindennapi életben nincs rá szükségünk. De ott van, akkor is, ha nem tudunk róla, és ha kell, hatással van az életünkre… akkor, ha nem tudunk róla… de! (a tanítványaim ilyenkor szoktak felvisítani töri vázlatírás közben:)
Nem hiszem, hogy a mese kötelező és egyedüli üdvözítő. Nem pótolhatatlan. Nem az a fontos, hogy minden este leüljek egy mesekönyvvel, és „ha beledöglesz is, kölök, ezt a mesét még meghallgatod. Na és ha nem érdekel, örülj, hogy anyád/apád mesél neked.” (Jó, kicsit se sarkítok:D)
Közös mesenézés, beszélgetés, meseolvasás, mesélés saját kútfőből, hancúrozás, párnacsata, birkózás… egy a fontos: hogy ez a gyerek és a szülő közös ideje legyen… hogy legyen erre idő, több-kevesebb, de legyen.
És akkor jöjjön a második, szintén nem nagy okosság.
Sokat cikkeztek már a mesékről és arról, hogy milyen horror dolgok vannak bennük. Be kell vallanom, amíg el nem olvastam egy ilyen cikket, fel sem tűnt. Ha jól emlékszem, nem írott mese, hanem Tom és Jerry kapcsán tört ki először a féltési láz, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, ha ennyi szörnyűséget látnak kiskorukban. Olyan meggyőző volt, hogy abszolút el is hittem, és rögtön megijedtem. Pedig én is Flúgos futamon nőttem fel (amelyet egyébként az apámmal együtt néztünk), de egyszer sem jutott eszembe bunkósbottal gyorsabb ütemre bírni a Wartburgot (az apu fejét ütni meg pláne nem érthető okokból:))). Aztán tényleg a mesék jöttek (persze addigra már jócskán nagyocska, sőt tanárnéni voltam), Piroska meg a farkas, Jancsi és Juliska… hamm, megette, megsütötte, levágta a lábát, azzal etette a griffmadarat, stb. Mindezek betetőzése a Harry Potter lett, és amikor a kezembe nyomtak egy cikket, amely egy egész oldalon (nem kis oldalon) bizonygatta, hogy ez aztán már az ördög műve. Ekkor elegem lett. A cikket széljegyzetekkel láttam el, rámutatva, szerintem a cikk írója hol szegi meg az általa terjesztett keresztényi hit és szeretet törvényeit, és visszaszármaztattam az ismerősömnek. Választ nem kaptam a kérdéseimre. Cikkeket, véleményeket olvasgattam, gondolkodtam, s nem hiszem, hogy bárminemű világmegrengető felismerésre jutottam volna, de most, hogy a mese téma felvetődött, megint eszembe jutottak akkori töprengéseim.
Igazából csak annyit szűrtem le az egészből, hogy egy egészséges gyermek fel sem veszi a mesék horrorját. Eszébe sem jut, hogy a farkas tényleg, fizikai síkon bekapta a nagymamát, csak úgy rágás meg fűszerezés nélkül, egyben le is nyelte, sőt épségben ki is szabadították az idős hölgyet a hasából. A gyerek számára ez mese, és abszolút a helyén kezeli. Nem akarom megbántani magunkat, de szerintem mi, hülye felnőttek magyarázzuk bele azt a sok „okosságot”, s ami a még rosszabb, igyekszünk a gyereket is, merő jó szándékból persze, síkideggé tenni.

S egy megjegyzés ide: nem tartom egészségesnek azt a gyereket, aki Pókembert vagy Supermant utánozva leugrik a háztetőről, vagy Tom és Jerry példáját véletlenül agyoncsapja a kisöccsét egy kalapáccsal. Ha nem a helyén kezeli a mesét, ott már valami el lett cseszve a nevelés során. (Amiből gondolom, mindenki rájött, hogy az egészség számomra nem a fizikai test egészségét jelenti.)

 Hm, egy meséről szóló kisregényt mégsem lehet ilyen idegbajosan befejezni…

A TEXASI IDŐJÁRÁS

A texasiak rendkívül büszkék az időjárásukra, pedig az Egyesült Államok egyetlen más táján sem olyan szélsőséges az időjárás, mint éppen Texasban. Sehol nincs olyan borzalmas forró szárazság, nincsenek olyan porfelhők, de nincsenek olyan hideg északi szélviharok sem, mint éppen Texasban. Egyik pillanatról a másikra a rettenetes forróságot dermesztő hideg váltja fel. A texasiak elbeszéléseikben még túlozzák is az időjárás szélsőségeit. Azt állítják, hogy a meteorológiai intézet sem képes megállapítani előre, hogy milyen idő lesz, csak a prérikutyák tudják biztosan, de nagyon nehéz megérteni ugatásukat.

   Azt mondják, hogy a texasi vihar egyenesen az Északi-sarkról jön. 1859 decemberében történt, hogy egy texasi, az öreg Josiah, a Brazos folyónál halászott. Olyan forróság volt, hogy augusztusnak is beillett volna. Josiah ingujjban ült a vízparton, olyan hosszú horgászbotja volt, hogy tetszés szerint hűsölhetett egy közeli bokor árnyékában is, ha már nem bírta a forró napsütést.

Három óra felé észrevette, hogy hal akadt a horogra. Fölkelt, hogy megnézze, s közben véletlenül észak felé fordult. "Hűha - mondta magában -, fekete felhők közelednek!" Csak pár méternyire volt a kunyhója, ahol a kabátját tartotta; gondolta, ha elér a kunyhójába, akkor talán még megmenekül. Ki akarta rántani a vízből a horgászbotját, de a hal az iszapba fúrta magát. Húzta, húzta kifelé a horgászbotot a hallal, s közben megérkezett az északi vihar. Hallani lehetett, amint a fák recsegnek-ropognak. Látta Josiah, hogy a hal kiszabadította magát a horogról, és a levegőbe röpül jó magasra.

   - No, ma nincs szerencsém - mondta magában.

  De mégis szerencséje volt, mert annyira felizgatta a rosszul sikerült halászat, hogy az erőlködéstől nem vette észre, hogy pillanatok alatt megváltozott a hőmérséklet.

   Megtörölte a homlokát, hogy felszárítsa az izzadságot, amely a nagy erőfeszítés következtében elöntötte, de izzadságcsöppek helyett jeget talált. És akkor megtalálta a halat is, de nem a folyóban, hanem a folyón. Közben ugyanis a hideg északi szél hatására egy pillanat alatt befagyott a sekély víz. Kiszaladt Josiah a jégre, felkapta a halat, igaz, hogy majdnem jéggé fagyott maga is, de csak megvolt a hal. 
(Részlet A mesemondó szikla c. könyvből)
Würtz Ádám illusztrációja




A témában írtak még:

Anaria: Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe
Andi: Találós kérdés: Fontosak vagy sem? (A mese)
Bea: A (nép)mesék felnőtt szemmel
Bubu Maczkó: Valahol, messzi tájon, vadregényes, szép vidéken, gyönyörű palotában...
Ilweran: Szeretjük-e még a meséket?
Magnolia: Hol volt, hol nem volt...
Miamona: Mese mese mátka, pillangós madárka
Nima: A mesék másik oldalán
PuPilla: Mesés memoár
reea: Mese, mese, meskete
Zenka: Túl az Óperencián


Most, hogy kutyafuttában átolvastam a bejegyzéseket (naná, alig vártam, hogy hazaérjek:), látom csak, mennyi minden kimaradt az enyémből. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem a sötét oldal, hanem a bárgyú vigyorral múltba révedő jött le. Hijjjába, a tehetség nem hazudtolja meg önmagát (s remélhetőleg engem sem... :D)

18 megjegyzés:

  1. Egyetértek veled. Ha egy gyerek nem kezeli a helyén a meséket, az nagy részben a szülők felelőssége. Ha közös program a mese olvasás, nézés stb. akkor iylen nem fordulhat elő. Ha beszélgetünk a gyerekeinkkel, akkor sem. És persze szegyén lurkó születhet valamilyen difivel is, amiről meg nem tehet a szülő. Azért mégsem ez az általános.

    Hozzánk is jöhetett volna egy iylen busz, de nekünk rendes könyvtárunk volt, nem is találtam túl izgalmasnak. Szerintem több könyvünk volt otthon, mint abban a csöpp helyiségben az iskolának. :D

    VálaszTörlés
  2. Teljesen egyet értek! A gyerek, ha jól van "nevelve", tudja a helyén kezelni a dolgokat. Persze az életkori sajátságokra oda kell figyelni, én pl rettegtem a Cápától, ami nem gyerekfilm, és a Szörnyecskéktől, nagyobb unokatestvéreimmel mégis megnéztem, persze álmatlan éjszakák és villanykapcsolgatási hetek lettek az eredménye, de szerintem egy egészséges gyereknek ezen is át kell esnie... Párom szokott rajtam nevetni, mikor mondom, hogy ezt, meg ezt kiskoromban simán megnéztem többször is, most meg már inkább nem... De talán pont azért nem, mert mindenfélét kipróbáltam, hogy mára kicsit kiforrottabb legyen az ízlésem. :) Na meg tanultam az álmatlan éjszakák emlékéből... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A Cápától én is rettegtem, pedig mennyi az esélye, hogy szembeússzon egy a Hektárban (ott laktunk)? Viszont arról, hogy nem gyerekfilm, megint a Légy jó mindhalálig meg a Kőszívű jutott eszembe... mindkettőt szeretem, de egyik sem gyerekkönyv.

      Törlés
  3. tigi, nagyon egyetértek veled, abban is, hogy a mesére szükség van, de abban, is hogy nem mindenáron, mindabban, amit a családi életről, közös játékról írtál, és abban is, hogy a mese erőszakát a gyerek a helyén kezeli, mi beszéljük bele, hogy hát egy kegyetlen mese a Tom és Jerry, vagy a Piroska és a farkas - és ugyanígy, ha megcsinálja, nem a mese volt a hibás, hanem a szülő... a nevelés egyéb elemei stb. De nem komorodunk el.
    A mese jó :) a posztod is nagyon jó, és a norvég gyerekekkel kapcsolatos cikk is, köszi, azt is elolvastam :))

    A zöld disznó... :D annál egy fokkal jobb volt az egyszer volt a hajó, a hajón egy ajtó, az ajtón egy kilincs... és tovább nincs! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. :)
      Ezt a kilincset nem ismertem, de ha lenne unokám... (ha-ha-ha)

      Törlés
    2. Ehhem, én meg elírtam, persze... de csak kicsit szóval: volt egyszer egy hajó,... stb ;)

      Törlés
  4. tigi: minél többet írsz, annál inkább bontod magadról a csomagolást! Köszi a gondolataidat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Előbb-utóbb megjelenek kötve-fűzve. :D

      Törlés
  5. Nekem is megvan az összes mesekönyvem. Emlékszem, mennyire nagy sokk volt, amikor már úgy éreztem, hogy felnőttem - haha :D - , és összepakoltam őket egy dobozba. Azóta jó pár előkerült még, de még mindig sajnálom őket. Az emberekhez hozzá nőnek a kedvenc meséik.
    A texasi időjárás pedig tök jó volt :D, mindent imádok, ami időjárás... :DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálam is újra meg újra előkerülnek a mesekönyvek, nem is értem, hogyan lehetséges... :D

      Törlés
    2. Igazságtalan eldobozolni a mesekönyveket :)
      Zenka, témázzunk az időjárásról? :D

      Törlés
  6. Nekem eltűntek a könyveim. Azt hiszem a tesóm első felesége odaajándékozta valakiknek, amikor nekik már nem kellett. :( (Akkor nekem még nem volt gyermekem.)

    VálaszTörlés
  7. "szerintem mi, hülye felnőttek magyarázzuk bele azt a sok „okosságot”, s ami a még rosszabb, igyekszünk a gyereket is, merő jó szándékból persze, síkideggé tenni."
    mintha csak én mondtam volna. :D

    VálaszTörlés
  8. Rövid mesében van még a Mese, mese, mess kenyeret, ha nincs késed, fogj egeret. :D A kilincsessel engem is beugrattak a szüleim. :) Ma kerestem egy könyvet a gyerekkönyvek között (máshová kellett), és rácsodálkoztam, hogy jé, én ezekről már el is feledkeztem. Véletlen, mi? Dehogy. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, én meg ezt a kenyereset nem ismertem :)

      Törlés
  9. Ó, a Flúgos futam. A bátyám nagyon szerette. :)

    Valamiért azt hittem, hogy majd benne lesz a bejegyzésedben a No, megállj csak! mese is, de mégsem. Mintha te említetted volna egyszer, hogy mennyire szeretted, de lehet akkor rosszul emlékszem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóó, a Ну, погоди!!! Itt köll annak lennie valahol... :D

      Törlés
    2. Én is szerettem! :D - hát hiába, azt is imételték XD de én nem tudom oly szépen leírni csak emígyen: nuu págágyí :S

      Törlés